Törvény a nyelvem ellen

A Csallóközben, Somorján a tűzfénynél néztem az arcokat: A menyasszonyomét, az apját, a „közeli” barátokat.

… hogy nem fojtod vízbe? … hogy nem ölöd le önmagad?
… hogy gyáva kutyául odalökd véred, majd megadd önmagad,
ha egy rögnyi jóérzés, ha egy magnyi emberség benned megmaradt:
akkor soha többé nem nevezed magyarnak önmagad!

Törvényben mondják ki? Magyar a magyarral anyanyelvén nem szólhat?
Ballasi Bálint? Madách Imre? Blaha Lujza? Jókai?
Mikszáth Kálmán? Csontváry? Reviczky? Márai?
S még lehetne a neveket napestig, holtomiglan ontani!

Erre te hazátlan ökrök közt a legnagyobb gyáva birka,
Megalkuszol, menekíted magad, hogy rajtad maradjon az irha
Ami nem sajátod, soha nem is volt magadé. Miről csak
elhitettek, hogy a tiedé te nincstelen! Ezt józan nem bírja:

Ezalatt a látó ész fájdalmasan nyögve roppan,
a testéből katapultál lelke és szégyenében holtan
Esik a földnek hívogató karjába, mi szép ígérettel vonja.
S a magamfajta húsát önként dobja le megfáradt csontja.

Én, hogy szorítom meg annak kezét ki engem magánál
Vendégként ott elfogad? Te miként nézel borjú szemet kárhozat
magaddal, mikor a Duna türkéből rád visszatekint önmagad?