Nem akarok nagy panaszáradatot és cunamit indítani a fogászati kálváriám okán. Legalábbis nagyot bizonyosan nem. Nyivákoltam eleget a Facebook-on a barátoknak. Mindenesetre röviden elmesélném, bárkinek tanulságos lehet.
A helyszín egy vasárnap este Pozsony, a Pestre irányába tartó buszt vártuk a kedvesemmel. Már egy órája meg kellett volna jönnie a szekérnek, amikor is a mellettünk szintén várakozó kínai csapathoz törékeny lány lép, valamit mond nekik, majd az ázsiai srácok morogni kezdenek és elindulnak a csomagjaikat felkapva. Okosabbnak véltem a nyomukba eredni és hebegő angolommal kideríteni, mi a helyzet.
Ekkor megtudtam, hogy a gépezet még 2 órát késik. A várakozás alatt némileg megfájdult a fogam, nem volt pokoli szenvedés, de élvezet sem. A másik meg az, hogy a fog az fog, jobb vele nem cicózni:
Mindenekelőtt őrjítő gyötrelem forrása lehet, ha elhanyagoljuk.
Másodsorban nem vágyom igénytelen Mónika Show-s, 2 szuvas fogból álló protkóra.
Másnap irány valami maszek fogász, talán, ha fizetek nem lesz valami hentes a kínzom. Szép dolog a remény.
Azt mondta a doki, a fogaim gondozottak, ha nyitott harapásom is van, de komoly gond nincsen. Ő mégis tömne kettőt. Legyen, hisz amennyiben kell...
A valódi gondok csak ezután következtek. Viszonylag elviselhető kezelést követően 2 hétig érzékenyek voltak a fogaim. "Majd elmúlik", feltételeztem jóhiszeműen. Majd 4 nap után a dolog elmúlt, meggyógyultam, mondtam magamban.
Az 5. napon kora délután épp programozgatok, amikor is olyan rúgásszerű fájás szakított az arcomba, hogy a látásom is elfolyt és összehánytam magamat.
Ez a fogam? Sejtésem nem volt. A dolog annyira intenzív és megfoghatatlan volt, hogy orvost hívtam. Pedig nem ez a hobbim. Kell a jó fenének egy alulfizetett, egocentrikus pöcs, akinek a hivatástudat csak valami
idegen szó, és úgy beszél az emberrel, akár egy utolsó szopós kurvával... Viszont, ha nincsen mit tenni...
Azt mondták, különösebb vizsgálat nélkül, hogy húzzak be a János kórházba szájsebészetre, majd magasról téve arra, hogy szédelgek és a látásom folyik, otthagytak.
Taxit hívtam, hisz gyalog nem értem volna be. Elindultam, de előtte - küzdve a fájdalomtól való öklendezéssel - lenyeltem egy fél gyógyszertárat.
A Jánosban, rengeteg várakozás után, valami flegma bohóc behívott, megkocogtatta a fogaim és azt reagálta, hogy menjek haza, az ünnepek után menjek vissza a magánorvoshoz. Szerencsémre a munka ünnepe kapcsán 4 napig húzódó hétvége volt.
Nem vagyok egy szégyenlős fiú, de a döbbenettől és a szenvedéstől kevés erőm maradt anyázni. Meg mi értelme lett volna egy rosszindulatú orvos esetleges kicsinyes bosszújának alávetni a számat. A lassan ható gyógyszerek ideiglenes enyhülést hoztak.
Másnap éjszaka a rettenet megismétlődött. Ekkor egy barátom anyukájának javaslatára alapos begyógyszerezést követően a Szentkirályi utcai ügyeletre vitt a taxi. A járdáról a kocsiba lépve meghúzódott a bokám, de a sok gyógyszer úgy eltompított, hogy akkor - a piruláknak hála - észre sem vettem. Tovább mentem, mint valami terminátor, vagy spártai hős. Persze a dolgokat izgalmasabbá tette, hogy az azt követő héten szinte lábra sem bírtam állni üvöltés nélkül.
A Szentkirályi utcában azt mondták nekem, hogy röntgen kéne, nekik az meg este nincsen, de holnap már munkanap van, bírjam ki és menjek vissza egy orvosi rendelőbe.
Mivel reggel fájt már a bokám is, csak a lépcsőházunk melletti Kapás utcai szakorvosi rendelőt kockáztattam meg, oda is a kedvesem támogatott le.
Onnét egy magát orvosnak nevező arcú és testű nőféle küldött el, hogy nincsen időpontom és hogy sok a betege (annak ellenére, hogy senki nem várt rá a rendelőben rajtam kívül). Pedig tisztán tapasztalhatta, hogy még járnom is küzdelem.
Hazatérve apámat felhívtam, aki maga is feldühödött. Autóba ült és elvitt egy másik rendelőbe. Amikor onnét is el akart zavarni egy kedves nővérke, már üvöltöztem. Ekkor kiszólt az orvos, hogy menjek be.
Csináltatott pár röntgenképet a fogaimról, majdan ismét a rendelőbe hivatva azt mondta: a képek alapján nem tudja megmondani a krízisem okát, de lehet magától is elmúlik. Menjek haza, amint baj van hívjam és azon nyomban menjek vissza hozzá. Csak hozzá.
Alig gurultunk el pár sarkot, ismét elemi erővel fogott pusztításomba a fájdalom. Tárcsáztam is a dokit, megyünk vissza. Erre a rohadása azt felelte, hogy az elkövetkezendő egy hétben mégsem ér rá. Egy SZTK ügyeletes orvosa...
Ekkor visszamentünk a legelső maszek dokihoz, aki azonnal fogadott, garanciában megcsinált egy gyökérkezelést rajtam, semmit nem éreztem belőle, kaptam egy ideiglenes tömést és azt mondta, már nem lesz baj. Majd jöjjek vissza a tömést kicserélni. Én olyan boldogan és fellélegezve indultam a lakásunkhoz... Repesve akár egy kisfiú.
Mostanra érkeztünk el a jelenbe, itt fekszem az ágyon, a telefonomon írom a bejegyzést és láss csodát! A kibaszott fog fáj! Teszem hozzá kevésbé, gondolom kevesebb ideg kevesebb fájdalom, de valami csak maradt, ha fáj! Nemde?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése