Meggondolta magát és megenyhült a jégvirágosan vicsorgó idő. Ennek megörülve úgy határoztam, kinézek a Budai várba. Zaklatott kamaszként görcsösen rajongtam a gondolatért, hogy ott a jelenben is körbevehet a múlt. Felmentem egymagam, és csak csalinkáztam céltalanul természetesen, hisz nem abba az osztályba tartoztam, hogy ismerhessek onnét bárkit. Arról meg pénztálcánk okán szó sem eshetett, hogy beülhessek egy ottani vendéglő asztala mögé. Engem már annak ténye kábulatba ejtett, hogy szemügyre vehetem az épületeket, megélhetem a múlt szellemei révén az idő erejét és azt, milyen kicsike is vagyok én.
Tehát úgy határoztam, időutazást teszek az időutazásba, irány a vár!
A Halászbástyához érve megint görcs szorította el a szívem. Az egyik, talán nagyobbik, de mindenképpen szebbik felét lezárták és étteremmé alakították a gazdagok, illetve a turisták számára. Ahogy ott ácsorogtam az időtálló fal tövében, azon merengtem, hogy azért találkozott ez a fal itt törökkel, osztrákkal, több száz évvel, magyar várvédő halászok vérével, hogy most a dolgozó apa ennyi év után ne vihesse fel rá a gyerekét, hogy lenézzen az elgyötört és haldokló Pestre... Arra a Pestre, ami már csak onnét szép a Duna, Bazilika, Lánchíd és Szabadság híd látképével.
Tudjuk jól, hogy ez miért van. Pontosan ezért, hogy a gyereked kezét megszorítva megsűrűsödjön az eredbe a vér már a fájdalomtól, látván, hogy immár nem juthattok be. Mert nincs annyi pénz a zsebedben, hogy méltósággal bemenjetek az amúgy szinte üres vendéglőbe és végigsétálhassatok fent. Tudd te vagy lent, lent is maradsz, itt ez sem, semmi sem a tied/tietek, és megalázva saját magod előtt is visszakullogj a másik, még bejárható bástyára a magadfajta "senkik" közé. Mert nekik te senki vagy.
Hadd tanuljon a gyerek is! Hisz ő is ott marad!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése